A Szívcsakra ébredése, az Ébredés szíve

Úgy éreztem készen állok egy teljes, egységes csakrasor közvetítésére. Itt már nem a saját csakráim ábrázolása volt a cél, hanem inkább azok harmonizálása és összekapcsolása a Maha csakrákkal. A maha (szanszkrit: महा mahā́) jelentése: nagy, hatalmas. Eszerint semmi sem létezhet a mikrokozmoszban ami ne létezne a makrokozmoszban. Tehát nem kisebb feladatra vállalkoztam, mint arra hogy A CSAKRÁK képeit, energiáit érzékeljem és jelenítsem meg.

Az első három képpel ütemesen, erőltetett menetben haladtam, még jobban megszerettem és csodáltam a geometriát, a formákban, mintázatokban rejlő szentséget és szépséget.

A Manipurában szinte magától bontakozott ki és maradt rejtve a brilliáns csiszolású gyámánt. Emlékeztetve az Om mani padme hum mantrára, amelynek egyik jelentése a Drágakő a Lótuszban, másik megnevezése pedig ékkő város, mert minden emberi teremtő cselekedet innen fakad, itt találkozik, a belső tűz és a tudatosság fénye, itt hatol be az anyagiba.

Majd következett az Anahata, a Szívcsakra. Láttam hologram szerű képét, ahogyan az élet magja kibontakozva az élet virágává, áthatja, beszövi és egységbe rendezi a merkaba elemeit és a szirmok csúcsait. Nehéz és súlyos feladatnak látszott, vázlatot készítettem ami sikertelen próbálkozás lett. Ennek ellenére nekiláttam és bíztam abban, hogy majd alkotás közben megérkezik a segítség is hozzá.

Nem érkezett. Elakadtam. Egy része már elkészült, de technikailag kilátástalannak éreztem a teljes kép megvalósítását. Csak hevert az asztalon a félkész mű napokon, aztán heteken át. Már porosodott, ráömlött a víz, ráfröccsent az étel. Feladtam. Nyár lévén ezidőtájt, elsodort az élet és a tenni valóim. Letakartam egy másik tiszta papírral, hogy megóvjam, ne sérüljön tovább.

Aztán ráraktam egy köteg dokumentumot, ezt, azt, amazt már egy egész halomnyi kacat nehezedett rá. Elfedte, betakarta azt a képet ami már erdendően magában hordozta az életet, szépséget és a mindent átható szeretetet. 

Mint a saját szívcsakrám felszínes dolgokkal elfedvem, csak rakódtak rá a hétköznapi sérülések, akarásból fakadó koloncok. Láttam a párhuzamot. Lassan meg is feledkeztem róla.

Közben az élet haladt tovább és formált, jó emberek, rossz emberek, szerelmek jöttek és mentek, csodálatos átalakító erejük ellenállhatatlanul megváltoztattak. Kontrolállóból megengedő lettem. Az akarás alábbhagyott, az Akarat közelebb került és megadtam neki magam. Hagytam. Hagytam, hogy mutassa az utam.

Fesztelen és légies nyári napok következtek. Egy ilyen, kellemes délutáni kiruccanásból már késő este, gondolatoktól mentesen hazafelé sétáltam. Nem siettem, nem siettettem. A lámpa piros lett, megálltam. Nem szoktam. Figyeltem a csendet, az üres, forgalom mentes nyár esti teret. Egyszerre érzékeltem mindezt. A mindent és a semmit. Zöldre váltott, elindultam.

Mire az út túloldalára értem pontosan tudtam, láttam hogy mit kell tennem a képpel, hogy teljes legyen. 

Megmutatták a technikai megoldást, nem lekezelően, de egyszerűen:

Nézd! Így tedd rá a mintát! - Hihetetlenül egyszerű volt a megoldás.

Mire a kapuig értem már tudtam, hogy néhány óra alkotás következik. Lepakoltam róla, megvizsgáltam a sérüléseit, latolgattam, hogy újat kellene kezdeni, mert nem olyan tökéletes, de aztán ezt elengedtem. Ennek a képnek története van, hónapokig hevert az asztalomon, már nagyon hozzám nőtt.

Megengedőbb lettem. Elfogadtam a tökéletlenséget.

Aznap éjjel szinte készen is lett, csak az utolsó simításokat hagytam reggelre.

Teljesen, elégedetten, könnyeden és feltétel nélküli szeretetben telt az éjszaka és az azt követő hetek, hónapok és évek.